Gyorsléptekben Debrecenbe

Péntek déli tizenkettő óra. Munkahelyről ki, autóba be, irány az ország másik szeglete. Több társunkkal egyetemben elindultunk a hosszú útra. Igaz, már egészen az elején tudtuk, ha kedvenceink nem szedik össze magukat, akkor még hosszabb lesz a hazaút. 7 órával számoltunk, ebben benne volt, hogy Fővárosunkon át kell utaznunk. Persze mikor, ha nem pénteken fél három, három körüli csúcsforgalomban. Mindegy, aránylag simán ment, mert ezzel számoltunk. Pestről kiérvén rátértünk az M3-as autópályára, ahol meglepetésünkre nagyobb volt a forgalom, mint ahogy sejteni lehetett. Sokat az utazásról nem szeretnék írni, már csak annyit, hogy fogalmunk sem volt, hol van a Loki stadionja. Hamar feltaláltuk magunkat, lévén olyan 100km-re a célállomástól utolért minket egy Duna TV-s autó. Tudni kell, hogy a pénteki meccsket ők szokták közvetíteni, és most is így tesznek. Miután láttuk, hogy arra tartanak, mint mi, követtük őket. Jelezném, néha nehéz volt tartani az iramot. A Debrecen tábla után nem sokkal lámpás kereszteződésben azért gyorsan oda is futottam hozzájuk; jobb ajtó kinyit, ember meglepődik, sofőr nevet. Megkérdem mi a végcél, a válasz csak ennyi a volán felől: Gyere utánunk! Megköszöntem, és beálltunk mögéjük.
A Nagyerdő közepén lévő pályánál a számomra megszokottnál nagyobb a jövés-menés. Igaz hozzátartozik, tényleg erdős rész tele játszóparkkal, és gyönyörű az idő! Több piros-fehérbe öltözött szurkoló is nem rest odajött hozzánk, és beszélgetésbe elegyedett velünk. Semmi rendbontás, semmi atrocitás, csak beszélgetés.
Lassacskán gyűlik a szombathelyiek tábora, pár perccel a kezdés előtt a megszokott társaság már ott van. Majd kezdés pillanatában megérkezik a Millwall szurkolótábora. Vagyis a GWA, de mintha az angol társaikat hallanám, olyan csatakiáltással jönnek be. Összeáll a társaság, mindenki keresi a helyét. Igazából ez a „vesztünk”, mert le is maradtunk az első gólról. Olyan gyorsan jött, még sem tudtunk eszmélni. Régi kedvencünk; Leo, olyan szépen elcsavarta mindenki mellett, hogy már csak a háló rezgésére tudtunk felfigyelni. Szegényem meg is kapta: Nem tudod, honnan jöttél? Ki is mosolygott, látni lehetett rajta, hogy nem felejtette el a szombathelyi éveket. Mintha tudomást sem vettünk volna róla a szurkolás folytatódott, vagyis még csak most kezdődött igazából. Az új nótát énekeltük vagy negyed órán keresztül. Nem mondom, hogy a Loki táborát leszurkoltuk volna -érdekes is lenne-, de jól hangzott, és folyamatos volt. Második játékrészben ugyanott folytattuk, ahol abbahagytuk. Sajnos a csapatunk is. Kétszer is a kapufa mentett, háromszor Dani védett, majd betaláltak a kapunkba. Ja, és még csak a 65. percben jártunk. Elszomorodtunk, elhalkultunk egy picit. De láttuk, hogy a cseréink hozzák a lehetetlent, és támadásba lendülnek. Igaz hozzá tartozik, hogy az ellenfél visszavett az iramból. Ugrai kétszer-háromszor úgy befűzte Bodnárt, mintha nem is a magyar mezőny egyik legjobb védője állna szemben egy 17 éves kis sráccal. Szépítettünk is, pont az említett fiatalember első NB1-es góljának köszönhetően. Kicsit megnyomta csapatunk a meccs végét, de egyenlíteni már nem tudtunk. Mi csak énekeltünk, hátha segít. Sajnos nem sikerül beleüldöznünk csapatunkat a pontszerzésbe.
Kifelé jövet a bajnokcsapat szurkolói ugyan olyan jó fejek voltak, mint a meccs elején. Kölcsönösen sok sikert kívántunk egymásnak, persze kitérve a BL főtáblára jutásra is a Loki esetében. Elindultunk haza, melyre sok megállást nem terveztünk. Nem tehettük, mert minél előbb haza szerettünk volna érni. Másnap –vagyis szombat reggel- újra munka. Így is tettünk, Budaörsön a már „megszokott” helyen egy kis pihenő, majd újra gyorsléptekben haza. Most inkább azt nem is írnám le, mennyi idő alatt értünk haza. Gyorsan… De sajnos ahhoz lassan, hogy a szombat reggeli kelésnél ne legyek fáradt. 2,5 óra alvás, és újra munka.